4. rész - Zűrös hétköznapok

*1 hónappal később*

Még mindig nem tették ki a seggemet a suliból, ami jó jelnek számított. A megszerzett hatalmamat szinte naponta használtam. Bővült a baráti köröm és azt hiszem, hogy Jimint kezdem megutálni. Kezdtem megismerni, de félreismertem. Mivel, hogy már nem bántják teljesen megváltozott. Menő lány lett és semmibe vesz mindenkit. Úgymond ellenségek lettünk. Lay maradt a suliban, nem csapták ki, de nem igazán szokott már a közelembe lenni. Mióta beilleszkedtem valamennyire, azóta boldogabb vagyok bár otthon még mindig zűrös a helyzet. Sőt, zűrösebb, mint eddig volt. Ma reggel ismét szokás szerint összeszedtem magam és mindent, ami kell a sulihoz, majd elindultam. Az iskola kapujába érve, furcsa szorongás vett körül. Nem láttam a srácokat a kosárpályánál, viszont szembe találtam magam a pici Jiminnel, aki nem is tükrözte régi önmagát.

A régi aranyos ruhái helyett most egy feszülős nadrágot, sportcipőt, egy pólót és egy bőrdzsekit viselt. Hozzákell tenni azt is, hogy a cipőn kívül minden fekete lett. Az öltözéke teljesen átalakult, olyan lett, mint az enyém, egy színű és gyászos. Édesen mosolygott rám, de szemeiben láttam, hogy más lapul a bájos mosoly mögött. Ahogy végig néztem a mostani Jiminen elfogott az undor. Mikor megismertem, be kell, hogy valljam, hogy tetszett a lány, de most ezzel a stílussal és viselkedéssel elég rendesen az undor fele visz a szívem. Teljesen közel jött hozzám és fülem mellé bújt.

-Szívességet szeretnék kérni.-suttogta, majd arcomra nézett és várta a választ. A döbbenettől állam a földön landolt.

-Te tiszta hülye vagy!-csattantam fel.-Még te kérsz szívességet miközben mindig én védtelek meg?!-ordítottam le a fejét, azt gondoltam, majd visszavesz a stílusból, de hirtelen egy kéz csattant az arcomon.

-Ribanc!-sosem mondtam még ekkora gúnnyal senkinek, de akit én megkedveltem, azt már elvesztettem. Megint lendítette karját, hogy újra lesújtson, csak most én voltam a gyorsabb és akkora pofont kapott, mint még soha senki. Nem ütöttem még meg soha egy nőt sem, de most sem bántam a pofont. Ő az arcához kapott, miközben én idegesen fürkésztem arcát. Szemeiben a könnycseppek összegyűltek, majd végig folytak arcán. Most láttam, hogy visszatért az a lány, aki sosem tudta megvédeni magát. Anno én védtem meg, most viszont én bántottam.

-Miért?-suttogta.

-Hogy miért?-kérdeztem ingerülten, majd arcomra mutattam-Ezért!

Óvatosan megnézte arcomat, melyen általa hagyott karmolásból vér szivárgott.

-Sajnálom.-mondta ismét hangtalanul.

-Mit sajnálsz? Ha azt, hogy egy kurva lettél, akkor azt sajnálhatod is.-köptem a szavakat, majd elsétáltam mellette. Nem fordultam hátra, de hallottam, hogy nagyobb zokogásban tört ki. Elővettem a zsebemből egy papírzsebkendőt és letöröltem az arcomról a vért, majd besétáltam a termünkbe és elfoglaltam a szokásos helyemet. Az osztálytársaim mind engem figyeltek. Azt hiszem látták az ablakból az esetet. Gondolom rendbe szedte magát Jimin, mert már nem látszódott meg rajta annyira, hogy az imént még bőgött. Amint ő is belépet a terembe az osztály megoszlott, voltak, akik őt nézték, voltak, akik engem és voltak olyanok is, akik kapkodták a fejüket köztünk. Lehurrogták, bántották, de mostmár én is közéjük álltam, nem szólaltam meg, csak amikor helyet akart foglalni kirúgtam a széket alóla, ő pedig a földön puffant. A többiek nevetni kezdtek, míg a kis Jiminke újra elkezdett pityeregni. Ismét én uraltam a padot, Jimin jó kislány révén, mint az elsőnap félt tőlem és békén hagyott. Azt is észrevettem, hogy minden egyes mozdulatomra összerezzen. Kihasználva ezt a nyakához közelítettem, lágyan megpusziltam puha bőrét, majd mikor úgy éreztem, hogy nem fél eléggé, durván ráharaptam és megszívtam. Ahogy elhúzódtam tőle még magam is meglepődtem az általam hagyott folt miatt. Lehet nem kellett volna, de be kell vallani, hogy nagyon is tetszett a dolog. Most a kis stréberkém takargathatja majd és a suliban is minden pletyka az ő kis jelét fogja firtatni. Élvezni fogom az biztos. Mikor a szünetben a szokásos helyre tartottam, apró barátom utolért.

-Mi a francot csináltál ember?-nézett rám szúrós szemekkel Jackson.

-Valakinek helyre kellett tenni…-rántottam meg a vállamat és mentem tovább. Jackson próbálkozott még a beszélgetéssel, de hamar feladta, miután én oda sem figyeltem rá. A mai nap hosszú volt és zűrös. Amikor hazaértem, hangos nyögéseket hallottam anyám szóbájából. Már csak ez hiányzott! Fogtam magam és mivel kíváncsi voltam, hogy anyám kivel van, rájuk nyitottam. Anyuci és a hapsi ijedten meredtek rám.

-Takarodj ki innen!-ordított rám.

-Rendben anyu! Szeretlek! Örvendek a találkozásnak!-biccentettem, majd becsuktam az ajtót és a szobám felé vettem az irányt. Írtam Hoseoknak, hogy mit csinál, mert nincs kedvem itthon lenni. Hál istennek azt mondta, hogy átmehetek, ezért szó nélkül leléptem itthonról. Hoseokot körülbelül 1 hete ismerhettem, de szorosabb kapcsolatban voltam vele, mint az első barátnőmmel. Nem kellett sokat sétálnom, hál istennek nem a város másik végében lakik. Ahogy bementem a lakásba Hoseok mamája fogadott nagy mosollyal.

-Régen láttalak Yugyeom! Nagyon sokat változtál! Mi lett abból az aranyos fiúcskából? Teljesen felnőttél! Kész férfi lettél!

-Jajj ne tessék ilyet mondani Yunseo néni! Nem történt velem semmi azóta, amióta nem találkoztunk, ugyanolyan maradtam!-mosolyogtam rá kedvesen. Kicsit elbeszélgettünk Hobi anyukájával még, majd megjelent Hoseok. Egy nagy öleléssel fogadott, majd elkezdett mesélni és a már megszokott útvonalon mentünk is a szobájába.

-Mi a helyzet veled?-kérdezte.

-Zűrös a helyzet otthon szokás szerint. Suliban is kezd egyre szarabb lenni a helyzet…

-Ha bármiben szükséged lenne segítségre, akkor csak szólj!-mosolygott rám Hobi. A Hobi becenév még az óvodából maradt rá. Sokan úgy gondolták, hogy a Hoseok nehezebbek ejthető és írható, ezért Hobira keresztelték, ami jóval egyszerűbb volt az eredeti nevénél. Ebből régebben voltak is gondok ugyanis a mi kis reményünk nem szerette, ha Hobinak szólították. Mára már csak én szólítom így, mégis csak a legjobb barátom. Náluk töltöttem az éjszakát. Másnap reggel természetesen min a ketten elkéstünk, így nem úszhattuk meg a délutáni büntetést sem. A délutáni büntetés a tornaterem takarítás volt, ahol egy nem várt személy is megjelent.

-Hogy kerül ez ide?-kérdezte Hobi.

-Azt én is szeretném tudni..-mormogtam.

-Miért vagy itt?-intézte a kérdést Hobi Jiminnek.

-Miért én nem lehetek itt, amikor kedvem tartja?

Ez a kijelentése nagyon érdekesnek hatott, de igyekeztem nem ezzel foglalkozni és neki kezdtem a munkánknak. A listán szerepelt az ablakpucolás, felmosás, kapu hálók kicserélése és egyéb unalmasabbnál unalmasabb feladatok.

Éppen azon gondolkoztam, amikor a beszélgetésből kihallottam egyetlen egy mondatot, ami nagyon nem tetszett a fülemnek. „Tudtam, hogy Yugyeom büntetést miatt itt tölti a nap végét, így én is rosszalkodtam kicsit, de nem gondoltam, hogy társasága is lesz.” Mit mondott? Jól hallottam? Ez a liba miattam van itt? Igyekeztem kiverni a fejemből ezt az egy mondatot és mentem volna a szertárba összepakolni, amikor Jimin felszólalt.

-Yugyeom! Azt majd Hobi megcsinálja utána megy haza, mi meg itt kint rakunk rendet.-mosolygott rám bájosan.

-Szuper.-mormogtam, aztán letettem a szertárról. Megfordultam és ellenőriztem, hogy mit lehetne csinálni, anélkül, hogy az a liba folyton ott lenne. Fogtam a létrát, egy vizes vödröt és egy rongyot. Ablakpucolás, tökéletes hiszen így nem tud nyaggatni, gondoltam én naivan, de amint végeztem az ablak felével megeredt a nyelve.

-Yugyeomie! Képzeld el már nincsenek olyan jó kislányos jegyeim, mint amikor megismertük egymást és én megbocsájtok neked a múltkori incidensért is.

Mivel nem méltattam válaszra, ezért pár perccel később ismét megszólalt.

-Mi a baj Yuuu? Miért nem válaszolsz nekem?

Ahogyan kiejtette a nevemet a száján, olyan ideges lettem, hogy nem bírtam már csöndbe maradni.

-Faszomat már, hogy nem bírod befogni azt a lepcses szádat! Nem unod még te liba? Mi a szar van veled, hogy ennyire rám vagy kattanva? Elment az eszed?-ordítottam vele. Nem sajnáltam, régen még tetszett is ez a lány, de mára már teljesen más a helyzet. Ez a Jimin nem az a Jimin, akit én kedvelek.

-De Yuu, hogy mondhatsz ilyet?-válaszolt sokkal visszafogottabban.

-Ne hogy még egyszer így mert hívni, mert esküszöm, hogy megfolytalak te ribanc!

És ez volt az a pillanat, amikor elkezdett sírni.

-De Yugyeom…-mondta ki a nevem utoljára, majd zokogva a földre rogyott.

-Leszarom a kifogásaidat, meg minden, amit kiejtessz azon a lepcses szádon. Hagy békén!-addigra már vele szemben álltam, ráborítottam a vödör tartalmát, levágtam a földre a rongyot és azzal otthagytam az egész kócerájt. Tudtam, hogy ennek is az lesz a vége, hogy megint büntetést kapok, amiért ezt nem végeztem el, de elegem volt. A lábaim automatikusan haza vittek, bár semmi kedvem nem volt hazamenni. Otthon anyám fogadott, aki bűzlött a piától. Szeretett anyám ordítozott velem, majd egy késsel hadonászott felém azt kiabálva, hogy „megfoglak ölni te fattyú!”. Ezután anyám felém lendítette a kést, ami elől éppen, hogy csak elugrottam, de még így sem eléggé, hiszem mély vágást ejtett a karomon. Ezután nekem nem is kellett több, bőgve kirohantam a lakásból és csak szaladtam. Túl sok volt ez nekem egy napra, aki tetszett és még lehet, hogy szeretem is porrá lett, helyette kaptam egy ribancot és az anyám, aki egyértelműen utál, hiszen kést szegezett rám. Egy kis utcában voltam, ahol volt egy kocsma. Bementem a kocsmába és kértem pár üveg italt, majd elhagytam a helyet és egy kisebb sikátorba mentem. Ott leültem a földre, majd felhajtottam az üvegek tartalmát. Már nem igazán voltam észnél, megártott a pia, de nem érdekelt. Az egyik üveget földhöz vágtam, majd egy nagyobb éles üvegszilánkot a csuklómhoz illesztettem. Szorosan rányomtam és végig húztam a csuklómon, egyszer, kétszer, majd háromszor. Éreztem, ahogy a penge átvágja a bőröm és könnyedén hatol be az alá, majd mintha csak egy papírt kellene elvágni, olyan könnyen és egyszerűen vágta el a vékony bőrt. Nem éreztem nagyon fájdalmat, viszont élveztem, ahogy a vérem lecsordogált a kezemen, majd a hűvös aszfaltra hull. 3-4 mély sebből csordogált szépen lassan karmazsin piros folyadék. Nem sokkal később márt ájultan feküdtem a földön.

Mikor felébredtem egy fehér szobában találtam magam. Hol vagyok? Lenéztem a kezemre, ami teljesen be volt kötve fehér kötszerrel. A másik kezembe egy infúzió volt vezetve és körülöttem, minden csendes és békés volt, majd megláttam a fotelben egy alvó lányt. Felakartam kelni és megakartam nézni, hogy ki van ott, de nem volt olyan egyszerű a dolog hiszen nagyon gyenge voltam és rettenetesen fájt a fejem. Ellenőriztem, hogy az infúziót eltudom-e tolni, vagy fix-e. Hál istennek mozgatható volt. Nehezen de fel sikerült állnom. Odaballagtam a lány mellé. A lány fejét a kis asztalon pihentette, sötét haja eltakarta az arcát. Ismerős szoknyában és felsőben volt, de nem tudtam rájönni,  hogy ki is ő.

 

Óvatosan közelítettem arca felé, majd kisöpörtem arcából a haját. Ledöbbenten álltam ott és figyeltem a lány arcát. Minimális smink volt rajta, ami a sós könnyektől elfolyt, szemei még most is könnyesek voltak. Nyugodt szép ívű arcán látszott a fáradtság. Mutató ujjamat óvatosan végig húztam az arcán. Nem reagált rá, valószínűleg mélyen aludhatott. A ruháimat megtaláltam közvetlenül az ágyam melletti széken. Előkapartam a pulóveremet, ami meglepetésemre tiszta volt és betakargattam vele Jimint. Igen, Jimin volt velem és aggódott értem. Most már szégyelltem magam, amiatt amit tettem szegény lánnyal. Szeret engem annyira, hogy most itt van én pedig koszos vizet öntöttem a fejére, kiszívtam a nyakát és megaláztam. Szörnyű ember vagyok! Miután betakargattam, felhívtam Chanyeolt.

-Haver minden rendben?-szólt bele a telefonba.

-Ahha asszem jah… bár nem tudom.

-Fura vagy! Minden rendben? Melyik kórházban vagy?

-Honnan tudod, hogy kórházban vagyok? Egyébként fogalmam sincs.

-Fasza, akkor hívhatom az összes kórházat… Hallottam, legyen elég ennyi.

-Itt van Jimin, hívd fel őt, ő biztos tudja.

-Add át a telefont.

-Nem,alszik. Nem akarom felkelteni.

-Akkor csőváz, nekem van dolgom!-nevetett bele a telefonba, majd bontotta a vonalat. Jó volt kicsit nem azon agyalni, hogy mennyire semmire kellő vagyok. Mennyit bántottam szegény lányt, aki tőlem mindig is csak figyelmet szeretett volna, de sosem kapta meg igazán. Most pedig én kapom a figyelmet és a törődést, amit természetesen nem érdemlek meg.