5. rész - Fordulópont

Miután beszéltem Chanyeollal elkezdtem gondolkozni, hogy vajon honnan tudhatta, hogy kórházban vagyok és miért nevetett bele a telefonba. Leültem az ágyra és onnan figyeltem a békésen alvó Jimint. Gondolkoztam, hogy talán befektethetném a helyemre, hogy kényelmesen tudjon pihenni, de aztán belegondoltam, hogy miért is foglalkozok vele? Csak bajom volt vele, amióta megváltozott, bár most ismét az aranyos kis ruhácskáját viselte. Kisétáltam a kórteremből és vettem magamnak egy kávét. Az ápolók furcsán néztek rám, de nem szóltak semmit, csak elmentek mellettem. Ahogy a kávémra néztem, gondolkodóba estem, majd vettem még egy kávét és egy reggelinek való, finomnak tűnő szendvicset. Visszasétáltam a kórterembe, már úgy gondoltam, hogy biztos felébredt, de nem. Még mindig aludt. Letettem a kávét és a reggelit. Az enyémet is letettem, hogy majd, ha felébred akkor közösen elfogyasztjuk. Lefeküdtem, mert már éreztem, hogy erőm kezd alábbhagyni, de a szememet nem vettem le a lányról. A telefonom csörgésére lettem figyelmes. Ránéztem a képernyőre bámultam. ”Anya’’. Ez mit akar? Mindenesetre nem vettem fel. Lehalkítottam a telefonomat, hogy ne zavarja az alvó lányt és egyéb más embert se. Már kezdtem azt hinni, hogy végre feladta, de még egyszer és még egyszer megszólalt a telefonom, így kénytelen voltam felvenni.

’’Mit akarsz?”-szóltam bele a telefonba idegesen.

’’Kisfiam minden rendben? Jól vagy? Merre vagy? Nem jöttél haza az este. Nagyon aggódom érted!’’

’’Minden a legnagyobb rendben, a kórházban elláttak.”

’’Miért vagy a kórházban?”-hallottam, hogy sírásba kezd, de nem érdekelt.

’’Miattad!”-mondtam és letettem a telefont. Nem zavartattam magam amiatt, hogy miként viselkedtem a saját anyámmal. Fogtam magam írtam Hobinak, aki egyből válaszolt így eltudtam neki mondani a problémámat. Majd, amikor megláttam, hogy Jimin mocorogni kezd letettem a telefonomat és őt figyeltem. rezgett jelezve, hogy Hoseok írt, de most más vonta el a figyelmemet. Jimin lassan felemelte a fejét, majd tekintetet belefúródott az enyémbe. Elakartam nézni, de az a gyönyörű szempár nem hagyta, hogy elnézzek másik irányba. Rabul ejtette tekintetemet és nem engedte. Mikor már tényleg nagyon zavarban voltam megszólaltam.

-Hoztam neked kávét és reggelit.-mutattam rá az említett kis csomagra. Lenézett, utána rám mosolygott. Levettem a kisszekrényről a kávémat és vele együtt kezdtem el kortyolgatni.

-Hogy ízlik?-kérdeztem kíváncsian. Nem tudtam eldönteni, hogy azért eszik úgy mint egy kis malac, mert éhes vagy azért, mert ízlik neki.

-Ez baromi finom!-kiabálta teli szájjal, amin elmosolyodtam, majd később jót kacagtam. Muris volt számomra ez a dolog. Nem láttam még sosem lányt így enni, eddig azt hittem mindegyik olyan, mint egy úri hölgy, tehát, hogy semmilye sem lehet egy picit sem morzsás vagy bármilyen.

-Te nem eszel?-kérdezte meg két falat között.

-Nem hinném, hogy az orvosok túlságosan örülnének ha nem a kórházi kosztot enném.-húztam el a számat, miközben az ottani kajára gondoltam.-Tényleg lehet egy kérdésem?

-Igen, persze! Nyugodtan!-mosolygott Jimin.

-Te, hogy hogy itt vagy?

-Hát éppen hazafelé sétáltam a lányokkal egy buliból, amikor benéztem az egyik sikátorba és láttam, hogy fekszik ott valaki, de akkor még nem tudtam, hogy te vagy az. Odamentünk a lányokkal és akkor láttam, hogy egy nagy vértócsában ült az illető, aztán leguggoltam, az ujjammal felemeltem az állad és belém nyilallt a tudat, hogy te vagy az. A lányok nevettek, olyan dolgokat mondtak, amiket ember nem hall szívesen, azt akarták, hogy hagyjunk ott, mert úgy gondolták, hogy megérdemled a halált…

-Miért?-értetlenkedtem, pedig világos volt a szitu.

-Hát azért, ahogy bántál velem. A megalázásért, de én nem hagyhattalak ott. Kétségbeesetten kezdtem ütögetni az arcodat, de semmi nem történt. Sírva tárcsáztam a mentő számát, a lányok pedig belém rúgtak és kinevettek. Minden tetted és szavad ekkor nyert bennem értelmet. Amikor hozzánk kerültél, akkor egy kis könyvmoly voltam, akit mindenki bántott és kihasznált, mint lelkileg és testileg is. Majd jöttél te, aki a stílusához nem illően megvédett. Nem tudtam, hogy miért. Viszont én a segítséggel visszaéltem és olyanná váltam, mint akik bántják a gyengébbeket. Most pedig nagy bajban vagyok emiatt.-hangos sírásban tört ki.

-Köszönöm!-mondtam és felkeltem az ágyamról, odamentem hozzá átöleltem, majd egy puszit nyomtam a homlokára. Éreztem, hogy a kedves gesztus hatására izmai megfeszültek. Sajnos lelkileg én is sokat bántottam ezt a lányt.-Miért vagy nagy bajban?

-Mert egy kurva lettem. Tudod a suli nagymenői közül egy sráccal összejöttem, de nem gondoltam volna, hogy ebből ekkora gondom lesz.

-Miért?-néztem rá kérdőn.

-Az összes nagymenő kurvája lettem.-hajtotta le a fejét, de egy kis idő után folytatta.-Mostanság minden nap ”megbüntetnek”. Minden alkalommal könyörgök nekik, de nem engednek és azt mondták, hogy nem hagyhatom el őket, mert akkor annak súlyosabb vége lesz, mint egy kis büntetés.

-Nyugodj meg!-végig simítottam buksiján.-Én megvédelek.

Ahogy öleltem éreztem, ahogy arcát a mellkasomba fúrja. Eléggé kiábrándító, hogy a suli kurvája lett és tulajdonképpen már mindenki végig ment rajta, de ez miattam is van, így hát rendbe kell, hogy hozzam.

-Mostantól mindig velem leszel. Nem vagyunk együtt, mert nem, de velem kell, hogy legyél, hogy megtudjalak védeni.

-Az nem fog menni.-mondta alig hallhatóan.

-Miért?

-Mert szabály, hogy mindig velük kell lennem.. és már most is büntetés vár rám, amiért az éjszaka nem jelentem meg Ericnél.

Megráztam a fejem, majd szorítottam rajta még egyet és ezután olyan dolog történt, amire nem számítottam volna: összeestem. Láttam, hogy Jimin fölém hajol és hallottam, hogy hangosan kiabálni, kezd. Próbáltam küzdeni a sötétség ellen, nem sikerült.

*Jimin szemszöge*

Amikor felébredtem, egyenesen Yugyeomra néztem, aki szintén engem nézett. Bámultunk egymás szemébe, egyikünk sem szakította meg a szemkontaktust. Egy is idő múlva Yugyeom megszólalt.

-Hoztam neked kávét és reggelit.-mutatott az előttem lévő kis csomagra.

Megköszöntem és falni kezdtem a szendvicset. Beszéltünk pár sort, majd arra a bizonyos éjszakára kérdezett rá. Mindent elmondtam neki a-tól z-ig, mondandóm végén pedig elsírtam magam. Ő odajött hozzám és szorosan magához vont. Megígérte, hogy megvéd, de tudtam, hogy nem tud és tudattam is vele. Megrázta a fejét és erősebben szorított. Ezután pedig egy másodpercen belül kihullott kezeim közül és elterült a padlón. Azonnal letérdeltem mellé és fölé hajoltam. Láttam rajta, hogy küzd, hogy még magánál van. Kiabálni kezdtem, ahogy csak tudtam. Amikor a doki belépet a terembe Yugyeom már elvesztette az eszméletét.

-Mi történt?-a doki nyugodtnak tűnt, de a hangjából kihallatszott a kétségbeesés.

-Beszélgettünk és megölelt, majd egyszer csak, mint valami rongybaba, összeesett.

-Ez nagyon nagy gond kisasszony. Ilyet nem szabadott volna megengedni neki. Kérem fáradjon haza.

-Kérem ne tessék hazaküldeni. Itt szeretnék lenni mellette, nem akarok hazamenni.

-Sajnálom, már tegnap is haza kellett volna mennie. Ezt egyszer elnéztük, de ezután nem engedhetjük meg.

Zokogva kapkodtam össze a cuccaimat, de még mielőtt elmentem volna Yugyeom telefonjához léptem és kikerestem az anyja telefonszámát. Amint megtaláltam, bepötyögtem a számát és már hívtam is. Közben letettem a telefont, oda, ahol volt és elhagytam az épületet.